Tegnap végül csak azt sikerült kitalálni, hogy megyek valahova.
Ébredés után tehát gyorsan összekaptam magam, bepattantam az autóba és a szokott véletlenszerűségemmel elindultam. Akármerre. Bár mindig figyelem a táblákat, most valahogy ignoráltam az útirányt jelzőket. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy úgy 20 perc után azt vettem észre, hogy majdnem Koszovóban vagyok. Észbe kaptam, megfordultam. Mindig arra mentem, amerre világosabb volt az ég alja. Bíztam benne, hogy egyszer csak kisüt a nap.

Csakhamar Szerbiában találtam magam. Mintha csak hazafelé mentem volna. Sebaj, felfedezzük a határ környékét, amiből úgysem látok soha semmit! Szép lassan csordogáltam, meg-megálltam, fotóztam. Aztán töröltem a képeket ugyanilyen következetességgel, mivel a szemerkélő esőben teljesen lehetetlen volt értelmes fotót készíteni. Úgy 25 kilométerre a határtól van egy kis település, Bujanovac, ami előtt 3 kulturális látnivalót jelző tábla is van. Kirándulunk, no, irány a barna táblák után! Letértem a főútról és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat: úgy 50 méterrel odébb 3 irányú útelágazás, jelzés nuku. Ennek ellenére is sikerült rátalálnom egy templom és egy török fürdő nyomára. A templom megközelíthetetlen volt (sárfolyam zárta el a kb. félsávos utacskát, amin mentem), a török fürdő lerombolódott, a maradéka lelakatolva. Baró. Ja! És azt nem is mondtam, hogy rögtön az elágazásnál rossz utat választottam, ami valójában zsákutca volt (10 kilométer után derült ki...), és a szerb hadsereg egyik nagy déli bázisához - pontosabban körülötte - vezetett. Megnyugtató... de spuri vissza a kályhához.
Tehát minden irányból visszatértem a hármas útelágazáshoz. Bementem egy picit Bujanovacra is. Meglepetésemre minden albánul volt kiírva! A környék azonban még az albánnál is lepusztultabb, szegényebb és elmaradottabb volt. Egészen siralmas.

Tovább indultam. Természetesen (ez a nap tényleg ilyen volt) rossz irányba. Úgy 2 kilométer után a koszovói határ közelségére figyelmeztető (nem túl barátságos, inkább fenyegető) jelzés jött szembe. Újratervezés, sokadszor. Irány a főút és Vranje, a térség legnagyobb (egyetlen?) városa, ami úgyis csak 15 kilométer, tehát alig negyed óra! Aha. Majdnem.
Úgy 70-es tempóval poroszkálok a főúton (a megengedett 80, a szokott tempó inkább 100), egyedül, kicsit szemerkélő esőben, amikor rohadt nagyot szól valami az autó elejénél, hirtelen megbillenek picit, zökken, kopog, csörög-zörög és csúnyán be is ránt oldalra az autó. Kapaszkodtam veszettül a kormányba, igyekeztem kizökkenni a rám szabott "utas" státuszomból, kontrollálni az akciót. Picit csúszik, próbál kitörni oldalra, de sikerül megállítani. Durrdefekt, jobb elöl. Hurrá! Vadi új gumi. Volt.
Félreállok, felgyűröm a pulcsim ujját és nekilátok szerelni. Mi is ilyenkor a teendő? Áh! Csomagtartó szétbombáz, hátsó kerék leszerel, pótkerék a helyére. Juhú. A defektes, pontosabban cafatokban heverő első viszont ettől még ott figyel... eddig csak azért küzdöttem, hogy legyen mit a helyére tenni. Nem mondom, hogy Forma-1-es tempóban, de végül lecseréltem a jobb kerekeket. Az már csak hab a tortán, hogy itthon felejtettem az esőkabátom reggel, így menet közben rommá áztam. Sőt, az erőlködéstől a nadrágom is kicsit mintás lett. Ezen már tényleg csak nevetni bírtam. Nagyon. Ami persze csak fokozta a helyzetet. :)

Nagy nehezen eljutottam Vranjéba, ami már kicsit sem érdekelt. Épp csak egy gumist kerestem, hogy meghúzassam vele a pótkerék csavarjait, hogy kibírja hazáig. Ekkor rám mosolygott a szerencse: szinte azonnal egy Goodyear-Pirelli márkakereskedőbe botlottam! Kicsit kellett vele alkudozni, de végül sikerült vennem egy vadiúj, ugyanolyan típusú gumit, mint a megsemmisült. Ja, és egy felnit is. Merthogy az is fura alakú lett menet közben. Szumma 55 eurót adtam a végén a muksónak, és úgy tűnt, mindketten elégedettek voltunk az üzlettel. Végre valami kis pozitívum.
Ja, azért volt ilyen olcsó, mert ott hagytam neki a döglött felnit. Kikalapálja, eladja. Kultúráink közötti eltérés lehet, hogy egyre nem értette, miért nem viszem el én és kalapálom ki otthon... :)

Végre tehát újra rendben voltam. Mocsárban úsztatott borzként, de épségben. Túláradó jókedvemben azonban csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni: haza akarok jutni! Így visszatértem Szkopjéba. Ahol természetesen sokkal jobb idő fogadott. Nemhogy nem esik, de még a nap is átsejlik az egyébként elég vastag és szürke felhőkön...

Ma már itt is maradok. Talán így biztonságban leszek. Remélem, holnap több szerencsém lesz. Egy biztos: kétszer meggondolom reggel, elinduljak-e egyáltalán.