Amióta itt vagyok, azt hallom, hogy mindenki mindig pisztrángot szeretne enni. Az ohridi altípus különösen nevezetes, de több olyan hely is van, ahol érdemes megkóstolni, mert nagyon jól készítik.

Rólam köztudott, hogy nem szeretem a halat, legalábbis az édesvízieket. Ennek ellenére, ha már úgy adódott, hogy egy egészen nagy, 9 fős nemzetközi társaság verődött össze ma estére kifejezetten azon okból, hogy egy különleges helyen egyen különlegesen jó pisztrángot, én sem hagyhattam ki a lehetőséget és ezzel együtt az újabb kihívást...

2 autóval indultunk el este fél 7 körül a városból. Szakadó eső, beeee típusú ködfoltok, moderált hideg. Ocsmány idő. Elhagytuk a várost. El az első fizetőkaput, majd a másodikat is. Majd a GPS alapú térkép által ismert utolsó pontot is. Már a korábban főútnak tűnő útról is letértünk és egy szűk, kevéssé megnyugtató állapotú, de legalább nagyon hosszan semmilyen úton megközelítettük az objektumot. Úgy 60 kilométerre lehettünk Szkopjétól, Kumanovotól picit északkeletre... majdnem útleveles hely már!

Előételként két nagy tányér nyuszieleséget (reszelt répa, cékla, káposzta, uborka, paradicsom és még valamik), illetve két hatalmas tálca finomságot tálaltak. Már javában tartott a fogás bepuszilása, amikor eszembe jutott lőni egy képet:

Az ezüsttálca tartalmáról: igazán finom füstölt sonka, grillezett gomba, szezámos bundában sünt tök (cukkininek gyanúsan nagy, az ízük meg úgyis egyforma), grillezett sajt, rántott sajtkocka és 2-3 féle saláta/szósz, valamint nagyon finom, valamilyen fűszeres olajjal kedvesen meglöttyintett pirítós. Ez utóbbi sajnos már csak akkor érkezett meg, amikor szinte mindent megettünk már. Sebaj. Nem veszett azért kárba:)

A főétel. Mi mást kérhettem volna, mint az est céltárgyát és egyben fénypontját, egy sült pisztrángot? Azt mondják, a helynek van saját kis halastava, ahol tenyésztik ezeket az állatkákat, úgyhogy megbízható forrásról van szó, ahol ráadásul az elkészítéséhez is értenek.
Nem mondom, valóban gusztusos látvány volt a jó fél kilós vadállat a tányéromon (a szalvétába csomagolt villa feje a tányér jobb felső részénél van - viszonyítási alapként). Azért erősen frusztrált a látvány: ott feküdt előttem egy döglött, de jól felismerhetően egész, majdhogynem érintetlennek tetsző (szerencsére kibelezett) hal. Szája tátva, szeme kifordulva, a bőre kicsit túlszolizva. Ahogy levettem róla a citromkarikákat, még élethűbb lett. Kicsit nehezemre esett megbökni villával. Őszintén féltem tőle, hogy reagálni fog rá valamit.
Persze nem tette. Miért is tette volna? Miután megszoktam, hogy ő már nem bánja, hogy mélyen a szemébe nézek, miközben késsel-villával csikizem a bordái között, elkezdtem koncentrálni a további részletekre.

Viszonylag gyorsan rájöttem, hogyan lehet leszedni róla a husit és arra is, hogy bár kétségkívül ehető, nem ez lesz a kedvenc táplálékforrásom a jövőben sem. Percek alatt eljutottam egy fontos mérföldkőhöz: megettem a felét. Éppen azon agyaltam, milyen kultúrmegoldást válasszak a megfordítására, amikor észt kollégám egy laza mozdulattal áthelyezte a "csontos" tányérra a halacska teljes gerincét a fejétől a farkáig.
"Ha neki ment, nekem is fog" - így én. Gyors helyzetértékelést követően pikk-pakk felállítottam egy akciótervet az állat kicsontozására és végre is hajtottam azt. A kivitelezés során felmerült egy apró technikai malőr: a "hátoldalon" nem vágtam át a bőrt a fej és a test között (ami így nem jelentős kohéziós hatást, következésképp ellenállást fejtett ki a dekapitálással szemben), de ezt a hibát menet közben sikerült még időben elhárítanom. A végeredmény a csontos tányéron kb. így nézett ki:

Siker! Legyőztem önmagam, megettem őt. Nagyon laktató, és gondolom, hasonlóan egészséges lakoma is volt. Életemben először küzdöttem meg ekkora állattal a tányéromon. Megérte! Illetve: megérte? A "finom falat" című állítás vitatható. Emléknek azonban mindenképpen maradandó! :)