Sokan és gyakran mondjátok, hogy sosem szoktam mesélni a munkámról. Jogos. Most sem fogok. Csak adok egy kis ízelítőt abból, ami igazán le bír kötni egész nap:)

Az ember azt gondolná, hogy ha nem is egy, hanem rögtön több csapat magasan kvalifikált emberrel dolgozik együtt, akkor az alapvető dolgok megértésével és megértetésével nem lehetnek problémák. De de. A legédesebb, hogy véletlenül sem időben jut eszébe senkinek jelezni, hogy nem ismeri a dátumokat és/vagy a számokat. Persze, értem én, hogy ciki. De ha későn szólsz, akkor pedig már korrigálni is nehéz... És természetesen ki kapja a megtisztelő feladatot, hogy vért izzadjon mások szerencsétlenségeivel? Naná. Tudom, hogy vonzom az ilyet. De akkor is!

Most pl. sok egyéb mellett egész héten szervezkedtem, leveleztem. Már-már fűvel-fával. Vagy 20-30 ember kapott tőlem legalább féltucatnyi e-mailt, 8-10  ennél kicsivel többet, néhány (6-8) kiemelten szerencsétlen pedig több százat(!). Mindenkihez eljuttattam minden fontos és érdekes, őt érintő információt, de tényleg. Ehhez képest bármelyik vasúti pályaudvar irányítása kispályás kulimunka. Jó, lehet, hogy a Heathrow egyszemélyes irányításához még kell némi edzés, de már az sem lehet messze. Bővült is a becenevem, amely immár: King "Spammer" Bunny.
Na és mit kapok cserébe? Hét közben, munkaidőben szinte senkitől semmi életjel, látszólag minden OK. Majd péntek reggel szól valaki, hogy "hopp, nekem a hétfő reggel nem jó". Hát a... akarom mondani: hogy egy éhes gorilla kurkássza az ilyet! Mit csinált hét közben? Újratervezés, szervezés, izgalom, órák múltán végre siker. Közben, csak hogy ne unatkozzak, más is kitalál hasonló last minute kifogásokat és feladatokat. De nem hagyom magam! Mindenre van megoldás! (És tudjátok, mit? Élvezem is, hogy szívatnak...) 

A macedónok helyén kezelik a munkát: 7.30-tól vagy 8-tól 15.30-ig vagy 16.00-ig vannak benn. Egy perccel sem többet. És közben szeretnek kiadós bagó- és táplálkozási szüneteket tartani: kell a szocializáció, muszáj cseverészni is valamikor, no!
Ezzel szemben nemzetközi levelezőtársaim, úgy tűnik, délután 4 után kezdenek csak dolgozni. Nem is minden nap, csak pénteken. (Lehet, hogy nekik van igazuk?)
Miután azt gondoltam, a héten felmerült minden feladatot és problémát megoldottam, ráadásul az irodaház is elnéptelenedett (tájékoztatásképp: ekkor kb. 16.15 volt), gondoltam, hazamegyek. De előtte ránézek még a mailekre, mert... csak.
HIBA! HIBA! HIBA! Most már mindegy. Ezt elszúrtam: persze, hogy kaptam valami sürgőset. Megoldom az issue-t, válaszolok, tájékoztatok mindenkit a változásokról. Kész. Pakolok, mennék, de rutinból megint ránézek az utolsó pillanatban... BIG NO-NO! Idiot! Megint valami. És ez így ment egészen este 7-ig. Akkorra mindenki megunta és végre abbamaradt a lelkes problémaontás. Hip-hip!

Séta haza. Közben rájöttem, mire van szükségem: egy kiadós futásra! Hazaérve gyors átvedlés és spuri! A lelkesedésem tovább tartott, mint az első etap: kb. a második sarokig jutottam, amikor rájöttem, miért nem futok mostanában. Azért, mert üvölteni tudnék a fájdalomtól közben! A bal lábam széle borzalmasan fáj ebben a cipőben. Csak tudnám, miért! Korábban semmi bajunk nem volt egymással. Vajon megharagudott vagy szimplán elkopott, tönkrement? Nem tudom.
Egy biztos: holnap mindent megteszek, hogy vegyek egy újat Thesszalonikiben! :)