Pár nap szünet után ismét itthon. Mondhatni végre. A nem is oly' távoli Budapesten, Magyarország fővárosában, illetve egy ahhoz közel eső, de már térerőmentes (!) lovas vendéglátóipari egységben töltöttem (vidáman, és remélhetőleg hasznosan is) időm jelentős részét szerda délutántól ma hajnalig. Ennyi igazából elég is volt belőle. Hogy miért?
Lássuk csak: autóztam összesen úgy 1800 kilométert, voltam csapatépítésen, játszottam stratégiaalkotósat, közben/előtte/utána pedig wellnesseltem, adtam enni a halaimnak (erre is futotta időmből!), illetve még futottam egy maratont is. Ma reggel háromnegyed 5-re értem vissza Szkopjéba. Komolyan úgy érezem, ez a nyugalom szigete. Rég pörögtem ennyit ilyen rövid idő alatt!
Otthon az időjárás az első két-három napban elviselhető, de kissé hűvös volt, de tegnapra (09.26., vasárnap) elfogyott a lelkesedése és egyenesen borzalmasba csapott át. 12 fok, szúrós, kitartó eső és még a szél is fújt. Teljesen ideális. Ha például moziba szeretne menni az ember. Vagy bevásárolni. Vagy aludni otthon. Szabadtéri tevékenységhez azonban erősen ellejavallt. Ilyenkor csak az van az utcán, akit kizárnak, akinek halaszthatatlan dolga van, és akinek elgurult egy kereke. Speciel a tegnapi napon sok ilyen idióta lófrált a városban. És a legjobb: együtt indultak megkeresni a kerekeitket, futva! Ezek közül az értelmesebbeknek elég volt 3 vagy... na jó, 7, másoknak 9, 12 vagy legfeljebb 30 kilométer bolyongás, mielőtt hazafelé vették volna az irányt. A legegyügyűbbek azonban bő 42 kilométeren keresztül futkorásztak fel-alá a rakpartokon, gyakran feltűnve a Parlament és a Lánchíd környékén, rengeteg autós és BKV-szimpatizáns haragját kivívva ezzel. Pedig talán mégis sajnálni kellett volna őket. Tényleg nem normálisak. És még fizettek is érte!
Még március 31-én történt, hogy egy meggondolatlan pillanatomban azt találtam mondani (indirekten), hogy idén teljesítem a Kinizsi Százast (teljesítménytúra Csillaghegyről Tatára: 100km 24 órás szintidővel), és a Budapest Maratont is. Előbbi csak nagy falatnak tűnt, de nem lehetetlennek, hiszen a 60-80 kilométeres távokkal évek óta jóban vagyok, utóbbival viszont az volt a bibi, hogy az idén áprilisi Vivicittá (városvédő futás) volt életemben az első olyan esemény, ahol legalább 10 (betűvel: TÍZ) kilométert futottam egyszerre. Szám szerint tizenkettőt. A fogadalom pillanatában ez a táv nagyjából az örökkévalóság és a halhatatlanság horizontján lebegett számomra.
A maraton pedig ennél már csak 30 kilométerrel több... képzelhetitek! Elképzelhetetlen.
Na mindegy. Úgy alakult, hogy a mindenféle hátráltató körülmények, pechek és szerencsétlenségek ellenére simán behúztam a Kinizsit (olyan idővel, amin lehet majd faragni jócskán a jövőben, szóval van miért ismételni jövőre:) ), majd néhány félmaraton után most - mondhatni teljesen simán - teljesítettem a maratoni futótávot is.
Az egyébként is fájó és problémás térdem a 3. kilométer után akkorát reccsen, hogy azt hittem, megnyekkenek, de becseleztem: úgy csináltam, mint aki nem hallotta és mentem tovább. Már majdnem 9-nél jártam, amikor úgy benyilallt, hogy egylábas indiánszökellésbe kezdtem transzba esett sámánokat idéző arccal. És hangeffektekkel. Majd ezt is túlélve haladtam tovább. És közben esett és fújt. Csak erre emlékszem.
Szerintem nincs ennél egyértelműbb bizonyítéka annak, hogy elmeháborodott vagyok. Normális ember nem merészkedik ilyenkor az utcára (lásd a fenti eszmefuttatást), az értelmesebb nemnormálisak pedig már feladták volna. Engem viszont hajtott az akarat. Hiszen ÉN mindent el tudok érni, amit akarok! (Ja, hogyne.)
Ezt a felfogásomat erősítette, hogy a már korábbról ismert belgyógyászati problémám, a stressz és a fizikai túlterhelés együttes eredőjeként üres gyomor mellett is fellépő rohamperisztaltika társamul szegődött féltáv környékére - amikor amúgy is mélyponton voltam. Ennek hatására a stratégiai (42,195 km) távlatok helyett sokkal inkább belátható célpontokat kerestem magamnak. Konkrétan ToiToikat. Már tényleg csak ez hiányzott:) A 20. és a 32. kilométer között minden kínálkozó alkalmat (sőt, erős motiváltságomban még a magukat váratókat is) megragadtam a mobilvécék tesztelésére. Minden képzeletet alulmúlóan lassan közeledtek. Mindeközben pedig mozgásom valószínűleg nagyban emlékeztetett egy forró parázson hempergő angolnáéra... lehet, hogy mégis nézőnek kellett volna neveznem?! Már mindegy. A lényeg: a végén mindig elértem a retyót! :D
Talán épp ez volt az a tény, amitől aztán nagy nehezen megnyugodtam. Egyszer csak, úgy a 32-es kilométertábla környékén, mintegy varázsütésre kitisztult a szervezetem és a fejem is: új erőre kaptam és éreztem, nincs lehetetlen, bárkit és bármit le tudok győzni aznap. És bármikor. Az utolsó 10 kilométeren szárnyaltam, valósággal száguldoztam! Kompenzáltam a boxban töltött idő egy részét is, nem fájt (már) semmim, csak szaladtam, futottam, rohantam, nyargalásztam vidáman. Közben csacsogtam (finnel, dánnal, olasszal, magyarral, aki csak hagyta magát), integettem, bíztattam mindenkit, akit csak tudtam... egyszóval úgy csináltam, mintha a háromfős staféta váltó harmadik embereként csak az utsó tízesre neveztem volna. Valójában úgy is éreztem magam és nem is tudom, a többieknek miért lógott a belük. Hozzáteszem, fogalmam sincs, mi történt a futás első bő 3 órájában. Egészen egyszerűen nem emlékszem. Egy biztos: nem fáradtam el (emiatt egy picit csalódott vagyok, de fogjuk rá, hogy a térdem védtem). Még csak izomlázam sincs!:S
A végeredmény? 4:12:33. Nem egy nagy idő. Sőt. Nem is az volt a cél, hanem a teljesítés (és legalább nem lesz nehéz eredményt felmutatni, ha javulásról van szó:)). A körülmények ismeretében az egyik legemlékezetesebb kaland és egyben a legmaradandóbb, legfelemelőbb érzések egyike. Legyőztem önmagam, megcsináltam valamit, amit lehetetlennek hittem nem is olyan sokkal korábban!
És hogy hogyan tovább? Idén még 2 maraton, jövőre a Kinizsi mellett 4-5 maraton és egy szupermaraton. Ismertek. Kicsire nem lövök!
Utolsó kommentek