"Valamit kéne mozogni, de a nyavalyának van kedve sötétben, hidegben."

Alapvetően nem új gondolat, sőt. Bár korábban a margitszigeti nagykört lelkesen és gyorsan tudtam abszolválni, abban, hogy abból egymás után kettőt is le lehet futni, igencsak kételkedtem... amíg tavaly el nem kezdtem futni. Fogadásból... vagy inkább alkuból.
Értelmiségiekhez méltón úgy próbáltuk rávenni egymást egy ismerősömmel a saját hobbink megszeretésére, hogy bevállaltuk, hogy teljesítjük közösen mindkettőt. Ő megcsinálja velem a Kinizsi Százast, én pedig lefutom vele a Budapest Maratont. Kb. egyenlő esélyekkel indultunk: én sosem futottam 5-6 kilométernél többet egyszerre, viszont sokszor túráztam 50-70 kilométereket, ő pedig 30-40 kilométeres túrák mellett edzett futónak számított 10-12 kilométeren is.
Összességében azt mondanám, sikeres évünk volt, sokat edzettünk közösen, kicsit sikerült jobban megismerni egymást és magunkat is. A vége? Hát... elgurult a bogyóm.

Valamelyik őszi maraton idején kaptam egy szórólapot, amin a márciusi Balaton Szupermaratont hirdették. Elsőre kidobtam. De ő is kapott egyet, ami valahogy szintén a kezembe akadt. Ekkor el is olvastam rendesen, és megállapítottam, hogy ez egy olyan kihívás, amihez kevés vagyok, mint macisajtban a brummogás. Aztán ahogy telt-múlt az idő és elkezdtem hízni (mivel egyáltalán nem mozogtam 2 hónapja, ellenben a karácsony nem fogyókúrás periódus), feltámadt bennem a mozgás iránti vágy. Úgy döntöttem, keresek valami célt, ami motivál. Kettőt találhatsz. Naná. Még ugyan nem neveztem be hivatalosan, de ha egyszer Pesten járok munkaidőben, megteszem.

Bő egy hete edzek viszont. Napi fél óra igen intenzív mozgás egy elliptikus pszichoketyerén. Pszicho, mert úgy nyiszog-nyoszog, hogy aki azt kibírja, annak nincsenek idegei. Egy biztos: fél óra nagyon aktív mozgással kb. úgy megizzaszt, mint egy kiadós, 10-12 kilométeres futás. mindehhez pedig nem kell kimenni a sötét, kátyúkkal teli utcára, a kóbor kutyákkal és a csövesekkel küzdeni futás közben, hanem a lakás nyugalmában és melegében lehet mívelni. Szép. Persze ezt is csak 4 napig bírtam. Így.
Az ötödiken már 1 órát lógtam a szeren, mert a fél kevésnek tűnt. A hatodikon (szombat) délben eszembe jutott, hogy akár futhatnék is, hiszen nappal van és szabad vagyok. Nagyjából nulla gondolkodási időt követően villant fel a kis izzó a fejem fölött: "Neked fel kell futni a Kereszthez!" És tényleg! De... a rövidebbik utat ismerem, a szintkülönbség pedig kb. állandó. Szóval menjünk a hosszabbon! És mentem. 16 helyett 28,5 kilométer, 2,5 helyett 3 óra háztól házig. Nooormális? Megállapítom, nem. De nagyon jól esett. Az eső is a végén.
Vasárnap felkeltem és láss csodát: kutya bajom. Izomláznak nyoma sincs. Fáradt voltam egyedül, de azt kompenzáltam némi alvással. Ja, és amúgy levezetésként csak egy félórás etapot nyomtam a szakszerkezeten.

Ma reggel bezzeg! Mit reggel! Egész nap, ahányszor tartósabban nem mozdultam... az első pár lépésnél már én is nevettem rajta, milyen komikusan merevek a lábaim. Nem klasszikus izomláz, nem fáj egyáltalán, csak valahogy nehezen mozdul. Aztán 3-4 mozdulat után bejáratódik és tudok futni, gyorsan lépcsőzni, bármit. De azok az első lépések... mint valami robotzsaru... (btw: fonetikusan leírva nekem sokkal jobban tetszik ez a szó:))

Nem baj, megérte. Jó közérzet, pozitív kilátások! És nem mellesleg: ma feljött rám az a nadrágom (hasbehúzás nélkül), amihez múlt hétfőn úgy 2-3 centi hiányzott! :)
Még van 2 hónapom felkészülni életem legnagyobb kihívására. Nagyon elszánt vagyok, még nem érzem lehetetlennek. MÉG. Majd közvetlen előtte... vagy ott, amikor már mindegy lesz.