Tegnap este elmentem a rendőrségre, hogy kapjak egy igazolást a lopásról. Ezt le kell adnom (vagy legalább be kell mutatnom) a magyar konzulátuson, hogy kaphassak ideiglenes papírkát, amivel hazamehetek.

Mivel tegnap délelőtt azt mondták, estére, de legkésőbb ma reggelre meglesz, munka után hazafelé sétálva, olyan fél 9 felé bementem a múltidéző tevepalotába. Kézzel-lábbal, na jó, inkább kézzel megértettem magam az engem E.T.-ként bámuló rendőrsereggel a melegedőben. Nem is tudom, melyikünk tűnt inkább földönkívülinek. Nekik én, nekem ők. A melegedő valójában nem más, mint egy kijárós priccs, így nagy vágyam nem volt hosszan időzni itt (igaz, szerencsére nem is marasztaltak).
Először kis mozdulatokkal és határozott, folyamatosan összeláncolt angol kifejezésekkel próbálkoztam. Alkalmi vendéglátóim értelmetlen arckifejezései láttán azonban kis idő elteltével módosítottam az eljáráson és naaagy mozdulatokkal, lassú, artikulált, de még mindig formálisan korrekt angol nyelvű beszéddel próbálkoztam. Mondtam olyan kulcsszavakat, mint "risztoránt", "sztól", "dokjumentsz", "máni", "tudéj", "embasszi". Egy értelmesebbnek tűnő hallgatóban ekkor (3 perces intenzív magánszámom után) élénk kommunkációs vágy támadt és borzalmas hirtelenséggel kiböffentett két szót: "nó", "he?".
Hogy, hogy nem, úgy éreztem, nem értenek. Átváltottam drámapedagógiás eszközökkel tuningolt oviangolba. Nagyon lassan, nagyon hatalmas gesztusokkal, mindent eljátszva és előadva, elképesztően élethűen adtam elő a sztorit. Megértették! Az egyik már rohant is és hozott nekem egy formanyomit. Pont azt, amit reggel is kitöltöttem. (Ekkor adtam hálát Kristijannak: vele mindössze 3 szó volt eljutni ugyaneddig a lépésig tegnap délelőtt.) Innen viszont már gyerekjáték, és alig 2 perc volt, mire elmagyaráztam, hogy ez már megvan, látványosan lenyalogattam a képzeletbeli bélyeget és lepecsételtem a lapot a nem létező bélyegzőmmel. Ekkor ismét zavar támadt: na de mit akarhatok, ha még ez is megvan?
Nagy nehezen csak megbeszéltük, majd konkluzíve az alábbi mondathoz folyamodtam széles gesztusok kíséretében: "áj giv pé-pör, péj máni disz mor-ning, jú giv mí á-dör pé-pör ná-o". Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akiket ez a szint már sért. Magamtól is. De! Működött:) Lehidaltam, amikor egy eddig néma fakabát rám nézett, felállt és megszólalt: "Jú gó, pépör redi fájv to szeven déj."

Megállapítás: valószínűleg ez lehet az ún. a társalgási szintű angol. Ennél többet tudni pont annyit ér itt, mint kevesebbet.

Na de. Nekem a konzulátus nem ad doksit, amíg nincs pépör, így ha holnap (pénteken) haza akarok menni Tiborral, muszáj beszereznem (és persze őt is meggyőznöm, hogy vigyen magával...). Áhh! Tibor. Igen, új szereplő a sorozatban. Ő a projektvezetőm. Szeretjük, jófej:) Felesége, "Böbi" állandó olvasója a blognak. Őt is szeretjük, talán még jobb fej. Autentikus, mindig naprakész forrásból tájékoztatja Tibort is a Szkopjéban és környékén zajló eseményekről és időjárásról a háttérben. Mi ez, ha nem a modern világ egy csodája? :)

Szóltam Kristijannak reggel, hogy az a malőr támadt, hogy elhajtottak este az örsről. Délben átszaladt, felmutatta a rendőrigazolványát (valami belügyminisztériumi, fényképes kártya, amit egy projekt kapcsán kapott - de nem rendőr), és láss csodát, fél óra múlva már nálam is volt a dokument!

Reggel 9-re megyek a konzulátusra. A konzul ugyan épp szabadságon van (naná, ilyen a formám), de a helyettesével az elmúlt két napban vagy háromszor beszéltem telefonon, kivan vár már. Talán tipikus magyarként inkább arra kíváncsi, ki ez a szerencsétlen idióta, mintsem arra, hogy tud rajtam segíteni, de szerencsére most egy irányba mutatnak a céljaink: ő is menne, én is mennék. Tehát bízom a gyors ügyintézésben. Egyszerű biztos nem lesz, ezt előre jelezte. De ezt nem is várnám. Csak legyünk már túl rajta!