A kora délutáni meetinget követően meghívódtunk egy vacsorára. Kopogott a szemünk, mivel 10 előtt nemigen ettünk, út közben egy csokit sikerült benyomni, és ekkor már délután fél 6 körül járt az idő. Elmentünk hát vendéglátónkkal egy dunai hajón kialakított étterembe.

Aperitív, némi csevegés, majd felmerült, hogy esetleg ehetnénk is (végre) valamit. Bátor és udvarias emberek lévén a házigazdára bíztuk a választást. Ennek két következménye lett: egyrészt majdnem éhen haltunk, mire megkaptuk az előételt, másrészt majdnem kidurrantunk, mire megettük az ötödik fogást - uszkve 3 óra alatt. Igen, az ötödiket. Igen, órákig ültünk az étteremben. Nem, nem ettünk végig. Na de nézzük csak, mit:

1. Előételként 4-5 féle kenyérféle, csavart, lapos, sós és kukoricából készült sült tésztácskák, majd szintén a gyomor előkészítésének részeként életem legjobb salátája: mezei zöldségkeverék egy finom, joghurtosnak tűnő öntettel, törökmogyoró darabkákkal és 70%-osan átsütött, viszonylag vékony steak-csíkokkal, illetve mindez nyakonöntve még egy kis szójaszószos barbecue-val. Leírhatatlanul finom volt, csakhát... baba adag. De sebaj: eredetileg 2 szett evőeszközt kaptunk, így tudtunk, hogy kapunk még valamit, amivel talán jól is fogunk lakni.
2. Jött is a második fogás, ami csirkemellel töltött házias ravioli volt, parmigiano-darabkákkal és valami fantasztikusan jól eltalált, sajtalapú szósszal. 10-es skálán 8-as. Bravó! Ekkor megállapítottuk, hogy ez szép és finom, de... Még mielőtt a gondolatmenet végére értünk volna, előkerült egy pincér egy kosárkával és olyan diplomaosztón rektorral kézfogós fehér kesztyűben kipakolt még két szett evőeszközt mindenkinek.
3. Harmadikként (egy hajón meglepő lett volna megúszni) halat kaptunk. Egy fincedli lazacot baconbe tekercselve, némi koktélrák, illetve párolt brokkoli kíséretében. Köztudottan nem szeretem a halat, de nem fakadtam volna sírva, ha nem osztják el ennyi ember között a vacsorámat. Zseniálisan finom volt ez is! Tényleg. Nem reklám. Ezen a ponton kezdett el először jelentkezni a telítődés érzete, de itt még racionális érvekkel (mindössze 3 kupacka optikailag tuningolt bolhapiszok volt naaaaagy és formás tányérokon eddig) meg tudtuk győzni az agyunkat, hogy jól fog jönni a következő falat.
4. A negyedik, ami nem volt más, mint egy, a mantovaira nagyon emlékeztető, túróval, cukkinivel és pár szem rizzsel (?) összegöngyölt husi ruccolaágyon, fokhagymás-zelleres öntettel és házi hasábburgonyával tálalva. Pont ez hiányzott! Jól sikerült, igazán. Jól is laktunk.
5. Már kezdett rajtam úrrá lenni a boldogságérzet, amikor újfent megjelent frissdiplomás kollégánk és elkezdett kanalat és sütis villát osztogatni. Nyeltem egyet. És már nem a nyál futott össze a számban. Tele voltam! Na mindegy, a "ha hozzák, hát megküzdünk vele" mottóval nekiláttunk a desszertnek. Ezt a vizuálisan is laktató kreálmányt úgy interpretálnám, hogy eperrel töltött, de olajban kisütött derelyeforma házi tészta volt kakaós (kicsit kávés beütésű) öntettel bátran ellepve. Ezt felszárítandó még egy fél milliméteres porcukorréteg is került rá... borzasztóan édes volt. Finom, de nekem ez már nagyon nem hiányzott. Nem is takarítottam el rendesen, pedig ez is hiperadag volt... :)

Még valami: a hely tulajdonosa a szerb borászok szövetségének elnöke (vagy valami hasonló), így aztán természetes volt, hogy minden egyes fogáshoz volt megfelelő színű, szagú, típusú bor is... Kristijannal megállapítottuk, hogy a borok és az ételek, a konyha és a tálalás első osztályú volt. A hely amúgy megjelenésében és hangulatában egyébként inkább a harmadosztályt idézte, így kiegyeztünk egy II. kategóriában. Azért ha arra járok, szerintem be fogok még nézni ide. Lenyűgözött! Éljen a Barakuda, gratulálok a szakácsainak!

Most pedig csorogjon csak a nyálatok! :)